Velenceikarnevál.com

Burano a szomszédos Torcellóval és Mazzorbóval együtt a velencei lagúna legkorábban létesült települései közé tartozik. A szigetet valószínűleg már a római korban is lakták, majd a 6. században az Attila hun seregei által 452-ben feldúlt Altinumból menekülők telepedtek le itt. A menekülők elhagyott városuk hat kapujának a nevét adták a környék szigeteinek: Murano, Mazzorbo, Burano, Torcello, Ammiana és Costanziaco. Eszerint a Burano név a "Porta Boreana"-ból, azaz az északi kapuból eredhet. A város nevének eredetére vonatkozóan további két feltételezés is létezik. Az egyik szerint az alapító Buriana családról kapta a nevét, míg a másik feltevés szerint a név arra utal, hogy az első telepesek a kb. 8 km-rel délebbre fekvő Buranello szigetéről érkeztek.

Egyes kutatók szerint az eredeti Burano nem ott alakult ki, ahol a mai szigetet találjuk. Egyes régi feljegyzésekből azt vélik kiolvasni, hogy az egykori Burano a tengerhez közelebb helyezkedhetett el, amelynek a lakói azonban a tengerszint erős ingadozása miatt a lagúna belseje felé húzódtak. Más írások ezzel szemben arról tanúskodnak, hogy Burano helye soha nem változott. A sziget első házai vályogból készültek. Csak később kezdtek téglaházakat építeni, ekkortól a régi épületeket raktárként használták. Később a sziget mintegy 8000 lakosú, virágzó település lett, amelyet azonban Torcellóból kormányoztak, és amely egyetlen olyan kiváltsággal sem rendelkezett, mint amilyenekre a közeli Murano abban az időben szert tett. Burano férfilakossága főként halászatból és csónakkészítésből élt, míg az asszonyoknak elsősorban a 16. századtól a 18. század végéig a csipkekészítés adott munkát és megélhetést. Burano jelentősége csak a 16. században kezdett növekedni, amikor a szigeten lakó asszonyok csipkevarrással kezdtek foglalkozni, és kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranóra jellemző technikája, a reticella. A buranói csipke hamarosan a sziget egész Európában keresett exportcikke lett. A csipkekészítés a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben egyaránt elterjedt, bár ami a nemesi származású asszonyok és a tehetősek részére a női alkotókészség kibontakoztatása volt, az az apácák számára az alázatosság gyakorlását és az elmélkedés lehetőségét nyújtotta, a legszegényebbek számára csak puszta kenyérkereseti forrást jelentett.

A csipkekészítés a 18. század végétől hanyatlásnak indult, és csak 1872-től tért vissza a szigetre, amikor megnyitották a csipkekészítő iskolát. Akkorra ugyanis már Francesca Memo személyében csak egyetlenegy maradt a csipkekészítés titkait ismerő asszonyok közül, aki átadhatta tudását az utódoknak. Ekkortól ismét virágzásnak indult az iparág, noha napjainkban csak nagyon kevesen készítenek a hagyományos, roppant időigényes technikával csipkét, amely ennek megfelelően rendkívül drága. A kézzel varrott csipkét egyre inkább kiszorítja a konkurencia, a (főként távol-keleti eredetű) géppel készített csipke.

Ma Burano öt, egymástól csatornákkal (Rio Ponticello, Rio Zuecca és Rio Terranova) elválasztott városrészre tagolódik: San Martino Destro, San Martino Sinistro, San Mauro, Giudecca és Terranova. Az utolsó jelentős városképi átalakítás során befedték a város legfőbb csatornájának egy részét, hogy a helyén kialakíthassák a város főutcáját és főterét.